MSD Orvosi kézikönyv a családban, Főszerkesztő: Mark H. Beers, MD
Kereséshez »    Tartalomjegyzékhez »

A gerinccsapolás során az agyat és a gerincvelőt körülvevő agyvízből (likvor) tűvel kis mennyiséget vesznek, és laborvizsgálatoknak vetik alá.

A cerebrospinális folyadék elemzésével az agy és a gerincvelő fertőzései, sérülései, daganatai és vérzései mutathatók ki. A fenti kórképek megváltoztathatják az amúgy tiszta és színtelen folyadék megjelenését és összetevőit. Például a fehérvérsejtek a likvor átlátszóságát csökkentik, s jelenlétük az agyhártyák baktériumok okozta fertőzésére, agyhártyagyulladásra utalnak.

A folyadék magas fehérje tartalma az agy, a gerincvelő vagy a gerincvelői gyökök bántalmára utal, de nem világít rá a károsodás okára. Kóros antitestek jelenléte szklerózis multiplex mellett szól. Alacsony cukor (glükóz) szint agyhártyagyulladásra vagy rákra jellemző. Véres likvor agyvérzésre utal. Emellett számos kórkép, beleértve a daganatokat és az agyhártyagyulladást növelheti a cerebrospinális folyadék nyomását.

A gerinccsapolás elvégzése előtt az orvos szemtükörrel megvizsgálja a látóideget, fokozott koponyaűri nyomás esetén a szemfenéken a látóidegfő megduzzad. Amennyiben a nyomásnövekedést valamilyen térfoglaló folyamat (például daganat) okozza, a gerinccsapolás következtében az agy beékelődése következhet be, amely végzetes következményekkel járhat. Az ideggyógyászati vizsgálat segítségével több-kevesebb biztonsággal megítélhető, hogy áll-e a háttérben koponyaűri térfoglaló folyamat. Kétséges esetben a koponyáról komputertomográfiás (CT) felvétel készíthető.

A gerinccsapolás során a tűt a gerinc alsó szakaszának csigolyái között, a gerincvelő alsó vége alatt szúrják be. Ilyenkor a koponyán belüli nyomás közvetlenül is mérhető oly módon, hogy egy csövön keresztül nyomásmérőt csatlakoztatnak a tűhöz és mérik a cerebrospinális folyadék nyomását.

Az agyvízvételt többnyire 15 percen belül helyi érzéstelenítésben, általában a betegágynál végzik.

A punkció után felkelő betegek egy része (tízből egy beteg) fejfájásról számol be, mely a következő néhány nap, esetleg hét során többnyire rendeződik. Más szövődmény nagyon ritka.

Kapcsolódó kép »

A komputertomográfia (CT) olyan számítógépes feldolgozáson alapuló technika, amely különböző szögekből készített röntgenfelvételek egész sorának elemzésére képes. A számítógép kétdimenziós, nagyfelbontású képeket szolgáltat az egyes szervekről, pontosan úgy mintha az illető szerv anatómiai szeleteit vizsgálnánk.

A CT-vel az agy és a gerincvelő különböző kórfolyamatait nagy pontossággal ki lehet mutatni. A hidrokefalusz, születési rendellenességek, daganatok, szélütés (stroke) következtében elhalt agyterületek, megrepedt vagy előtüremkedő porckorongok CT segítségével diagnosztizálhatók. Emellett ezt az eljárást nem csak a diagnosztikában használják, hanem a terápia hatásosságának ellenőrzésére is, így például agytályogok antibiotikus kezelése és daganatok sugárkezelése során. A CT a mágneses rezonancia vizsgálatoknál (MRI) jobb képeket szolgáltat a koponya és a gerinc csontelváltozásairól, továbbá az agyvérzésről az első 24 órában.

A felvételek elkészítése alatt a vizsgált személynek mozdulatlanul kell feküdnie, különben a képek bemozdulnak és elmosódottak lesznek. A vizsgálat maga a vizsgált testrésztől és a kívánt felbontástól függően 15 perctől egy óráig tarthat. Balesetes betegről inkább kisfelbontású felvételeket készítenek, hogy gyorsan meglegyenek az eredmények.

A spirál (helikális) CT vizsgálat során az érzékelőfej gyorsan fordul körbe a vizsgált személy körül, miközben számos röntgenfelvételt készít egymás után. Ezzel az eljárással az erekről csaknem olyan tiszta képeket lehet kapni, mint a mágneses rezonancia angiográfiával.

Esetenként a vizsgálathoz egy röntgensugárfogó (kontraszt) anyagot adnak intravénásan. Ezzel a módszerrel a felvételeken mutatkozó eltérések kifejezettebbé válnak. A kontrasztanyag befecskendezése után testszerte melegségérzés jelentkezhet, kontrasztanyag-allergia is felléphet.

Az agy vagy a gerincvelő mágneses magrezonancia vizsgálata (MRI) mágneses tér és igen magas frekvenciájú rádióhullámok segítségével hoz létre kifejezetten részletdús anatómiai képeket. Az MRI több neurológiai betegséget jobban kimutat, mint a CT, így pl.: a lezajlott szélütés, a legtöbb agydaganat, az agytörzs és a kisagy betegségei és a szklerózis multiplex.

A vizsgálat során a személyt egy elektromágneses csőbe helyezik, majd pulzáló rádióhullámok hatására a test szövetei rádiójeleket bocsájthatnak ki. Ezeket a jeleket alakítják át képekké. Az esetek negyedében a felvételek kontrasztosságának fokozására olyan anyagot adnak intravénásan, amelyet az erős mágneses tér kevéssé vonz (paramágneses kontrasztanyag). Az MRI során nincs röntgensugár-terhelés, és a vizsgálat általában kifejezetten biztonságos. A CT-vizsgálathoz hasonlóan itt is követelmény, hogy a beteg mozdulatlanul feküdjön. A vizsgált testrésztől függően a felvétel elkészítése 10-90 percet vesz igénybe.

Többféle agyi MRI létezik. Mindegyik módszerhez ugyanazt a készüléket használják, a vizsgálatok közti különbség az eltérő software-ben rejlik. A funkcionális MRI-vel kimutatható, hogy mely agyterületek aktívak egy feladat végrehajtása közben, legyen az olvasás, írás, emlékezés, számolás, vagy egyszerűen csak egy végtag megmozdítása. E módszer alkalmazható továbbá bizonyos területeken koncentrálódó kémiai anyagok kimutatására is, és így az agydaganatok elkülöníthetők az agytályogoktól. A perfúziós MRI-vel meg lehet becsülni egy bizonyos agyterület véráramlási viszonyait. A diffúziós MRI-t a hirtelen kialakult folyadék-felhalmozódás (ödéma) kimutatására lehet alkalmazni.

Az MRI nem használható olyan betegek vizsgálatára, akiknek pacemaker, fémkapocs (értágulatok (aneurysmák) kezelésére alkalmazzák) vagy egyéb mozgatható, mágnesezhető eszköz van beültetve. Ezek a fémtárgyak ugyanis a mágneses térben elmozdulhatnak, felforrósodhatnak, illetve működésük egyéb módon is károsodhat. Vannak olyan fémeszközök, amelyekre nem hat az MRI, ilyen a csípőprotézis és a gerincmerevítésre használt fémrudak is. Ha az MRI nem alkalmazható, a CT a választandó vizsgálóeljárás. Lélegeztető készüléken lévő betegeket speciális, mágnesezhető elemet nem tartalmazó lélegeztető gépre kell tenni, vagy a vizsgálat idejére, ballonnal maszkon keresztül kell biztosítani a szervezet oxigénellátását.

Súlyos klausztrofóbiában szenvedő betegek részére hasznos lehet nyugtató adása, illetve olyan MRI készüléket lehet alkalmazni, amely legalább egyik oldalt nyitott (nyílt MRI), s így elkerülhető a beteg zárt csőben való vizsgálata. A nyílt MRI további előnyökkel jár olyan túlsúlyos személyek esetében, akik a hagyományos MRI készülékbe nem férnek be. Mindazonáltal az ezzel a módszerrel nyert felvételek kevésbé élesek és részletdúsak, mint a hagyományos, zárt rendszerű készülékekkel kapottak.

A mágneses magrezonancia angiográfia (érfestés) (MRA) olyan MRI technika, amelyet a fej és a nyak ereinek a vizsgálatára alkalmaznak. Gyakran alkalmazzák az MRI-vel együtt a szélütést (stroke) elszenvedett betegek kivizsgálása során. Az MRA akkor is hasznos, ha az agyi kockázata nagy az illető személy esetében, és akkor is, ha a beteg nem egyezik bele az agyi angiográfiába.

Az agyi angiográfiával szemben az MRA nem invazív eljárás, azaz nincs szükség artériás katéter behelyezésére, s esetenként a paramágneses kontrasztanyag intravénás adása is elkerülhető. Az agyi angiográfia azonban az erekről pontosabb képet ad, mint az MRA.

Az ekhoenkefalográfia az agyról ultrahanghullámok segítségével ad képeket. Ezt az egyszerű, fájdalmatlan és aránylag olcsó eljárást leginkább a két évnél fiatalabb gyermekek vizsgálatára használják, mivel az ő koponyájuk elég vékony ahhoz, hogy átengedje az ultrahanghullámokat. Gyorsan, akár a betegágy mellett is alkalmazható a (hidrokefalusz) (köznyelven vízfejűség) és az agyvérzések kimutatására. A CT és az MRI széles körben átvették az ultrahangvizsgálatok szerepét, mivel - különösen idősebb gyerekekben és felnőttekben - lényegesen jobb minőségű felvételeket szolgáltatnak.

A pozitron emissziós tomográfia (PET) során a vizsgált személynek olyan radioaktív molekulával (izotóppal) megjelölt anyagot adnak, melyre az agynak a működéséhez szüksége van (például oxigén, cukor). Az izotóp nagyon rövid ideig pozitív töltésű részecskéket (pozitronokat) sugároz ki. A PET epilepsziás állapotokban, agydaganatokban és szélütés esetén szolgál hasznos információval, azonban az utóbbi időben a funkcionális MRI, felváltotta ezt az eljárást mely kevésbé invazív, nem alkalmaz radioaktív anyagokat. A PET-et ma leginkább kutatási célokra használják.

A vizsgálat alatt a jelölt anyagot (tracer) vénásan adják be, amely körülbelül egy perc alatt eloszlik az agyi szövetekben. Ezt követően a vizsgálati személy fejét egy érzékelő gyűrűbe helyezik (scanner), amely detektálja a különböző szögekből érkező sugárzást, és rögzíti a magas aktivitást mutató helyeket. Minél nagyobb az agyi terület anyagcseréje, annál több jelölt molekulát vesz föl, s így annál nagyobb sugármennyiséget ad le. A felvételen azután az eltérő aktivitású területek különböző színekkel ábrázolódnak, s így kimutatható, hogy mely területek aktiválódnak például matematikai számítások végzésekor. Számítógéppel a terület háromdimenziós ábrázolása is lehetővé válik. A beadott csekély mennyiségű radioaktív anyag nem károsítja a szervezetet, és órákon belül lebomlik.

A SPECT (Single Photon Emission Computed Tomography) a radioaktiv izotópokat az agyi vérellátás leképezésére használja. Vénás beadás után ezek az anyagok a vérárammal elérik az agyat, és az agyszövetbe kerülő mennyiségből megbecsülhető, hogy mennyi vér folyt keresztül az adott területen. Az izotópok által leadott energiát (gamma-sugárzó fotonok) egy forgó kamera érzékeli. Számítógépes elemzést követően végül előáll a keresztmetszeti vagy háromdimenziós kép. Az eljárás kevésbé pontos és - szemben a PET-tel - nem ad specifikus információt. A mai gyakorlatban főleg perfúziós MRI-t használnak helyette.

Az agyi angiográfia (arteriográfia) - érfestés - az agyi erek rendellenességeinek kimutatására szolgáló invazív eljárás. Jól ábrázolható a gyengült falú artériák elődomborodása (aneurizma), az artériák gyulladása (arteritis), a rendellenes érképződmények (az ún. arteriovenózus malformáció) és az erek elzáródása, amik szélütéshez vezethetnek.

A vizsgálat során egy bőrmetszésen keresztül katétert vezetnek az egyik artériába, rendszerint a lágyékhajlatban. A beavatkozás megkezdése előtt helyileg érzéstelenítik a bemetszés területét. Ezt követően a katétert az aortán keresztül felvezetik a nyaki artériák egyikébe, majd röntgensugárfogó kontrasztanyagot adnak be rajta keresztül, amely röntgenfelvételeken kirajzolja az agyat ellátó ereket, s így képet nyerhetünk az agy vérellátásáról. Az így készült röntgenfelvételek az MRA képeknél részletdúsabbak.

A színes Doppler ultrahangvizsgálat (szonográfia) során az erekben áramló vér a sebességétől függően eltérő színekkel ábrázolódik. Leginkább a nyaki artériák (carotisok) és az agyalapi artériák (a. vertebrális és baziláris, a Willis-kör, és az a. cerebri media) áramlási viszonyainak a mérésére használják. Ennek során a szűkületek és elzáródások kimutathatóak és elemezhetőek. Segítségével a stroke kockázatát képező szűkületek időben diagnosztizálhatók. Az eljárás alkalmazása fontos tranziens (átmeneti) isémiás rohamot (TIA) elszenvedett egyének, és tünetmentes, de ateroszklerózis szempontjából fokozott kockázatnak kitett személyek vizsgálatában.

A nem invazív, fájdalmatlan vizsgálathoz ultrahangfejet (transzducert) használnak, mely magas frekvenciájú ultrahangjeleket ad le. Ezeket az ultrahanghullámokat a szervezetben található különböző struktúrák visszaverik, mozgókép jön létre. A vizsgálat kezdetén a beteg nyakára gélt tesznek, majd a vizsgáló az ultrahangfejet a nyak bőrére helyezi és mozgatja. Az ultrahangfej monitorhoz van kapcsolva, amelyen megjelenik a vizsgált terület képe. Ez a viszonylag olcsó vizsgálat nemcsak a rendelőben, hanem betegágy mellett is végezhető, és további előnye, hogy nincs sugárterhelés

A myelográfia (gerincfestés) olyan röntgenfelvételekből áll, melyeket lumbálpunkció segítségével a likvortérbe bejutatott kontrasztanyag (rendszerint iohexol) beadása után készítenek a gerincvelőről. A myelográfia mára jelentősen visszaszorult, helyette sokkal inkább az MRI-t alkalmazzák, amely részletesebb képeket szolgáltat, egyszerűbb és biztonságosabb is. A CT és a myelográfia kombinációját használják azonban ma is olyan esetekben, amikor a gerinccsatorna és az azt körülvevő csigolyák olyan részleteire kíváncsiak, melyeket az MRI nem mutat ki. Ez a kombináció választható olyan sürgősségi esetekben, amikor MRI nem áll rendelkezésre.

Az elektroenkefalográfia (EEG) egyszerű, gyors, fájdalommentes eljárás, amely során az agy elektromos tevékenységét hullámok formájában regisztrálják. Az adatok vagy mozgó papírra vagy számítógépes adatbázisba kerülnek. Az EEG a görcsrohamok, alvászavarok, és az agy bizonyos anyagcsere és szervi rendellenességeinek diagnosztikájában hasznos. Így például májelégtelenséghez társuló zavartság esetén az EEG jellegzetes elváltozásokat mutathat, míg az agy károsodására (például szélütés következtében) a csökkent elektromos aktivitás utalhat.

A vizsgálat alatt a vizsgált személy fejbőrére kerek, öntapadó érzékelőket (elektródák) helyeznek, melyeket kábelek kapcsolnak a regisztráló berendezéshez, amely az elektródák által érzékelt parányi feszültségváltozásokat dokumentálja. Az így elkészített regisztrátum az elektroenkefalogam.

Görcsrohamok miatt vizsgált betegek esetében alvásmegvonás után is készítenek EEG-t, mivel az fokozza a görcskészséget. Ezekben a betegekben mély és szapora légzés (hiperventilláció) valamint villogó fény mellett is készül EEG felvétel, mivel mindkét állapot aktiválhatja a kóros elektromos tevékenységet.

Vannak olyan esetek (például, ha a beteg görcsrohamra emlékeztető viselkedése nehezen különíthető el pszichiátriai kórképtől), amikor az agyi elektromos aktivitást 24 órán át, vagy akár még hosszabb ideig regisztrálják, miközben a beteg viselkedését a kórházban televíziós kamerával követik (monitorozás). A kamerafelvétel rögzíti az "epilepsziaszerű" viselkedést, míg az egyidejűleg készült EEG regisztrátum bizonyítja, hogy epilepsziáról (rohamra jellemző EEG) vagy pszichiátriai betegségről (továbbra is normális EEG) van szó.

A látás, hallás és tapintás ingerei az agyban specifikus területeket aktiválnak, ezeken a területeken az érzékszervi ingerekkel válaszok válthatóak ki. Így például a felvillanó fény ingerli a szem ideghártyáját (retina), a látóideget és az agy hátsó részében a látás központját, amely a fényingert felfogja és elemzi. Az EEG használható az ilyen ingerek által kiváltott elektromos működés kimutatására is. Rendszerint az agy elektromos válasza egyetlen stimulusra meglehetősen szerény, EEG-vel nem kimutatható. Azonban ha sok ingert alkalmazunk, az agy reakciójának számítógépes átlagolásával jellegzetes hullámformát kapunk.

A kiváltott válaszok arról informálnak bennünket, hogy az agy egy bizonyos területe hogyan működik. Különösen hasznos ez a vizsgálat csecsemők és gyerekek érzékszervi működésének vizsgálatára. Egy csecsemő hallása ellenőrizhető például úgy is, ha a vizsgált fül mellett csettintve a gyermek reakcióját figyeljük. A kiváltott válaszok hasznosak lehetnek szklerózis multiplex vagy más betegségek látóidegre, agytörzsre, gerincvelőre kifejtett károsító hatásainak lemérésében, melyeket nem lehet MRI-vel mindig kimutatni.

Az elektromyográfia (EMG) során az izomba apró tűket szúrnak, majd regisztrálják annak elektromos aktivitását mind nyugalomban, mind az izomösszehúzódás (kontrakció) közben. Egészséges emberben a nyugvó izomnak nincs elektromos aktivitása. Enyhe összehúzódás kisfokú elektromos működéssel jár, mely az összehúzódás nagyságától függően egyre kifejezettebbé válik.

Ezt a vizsgálatot az ideg vezetési-sebesség vizsgálatával együtt szokták végezni, és jelentősége az izmok, a perifériás idegek, a gerincvelői gyökök valamint az ideg-izom átmenet (az ún. neuromuszkuláris junkció) betegségeinek a diagnosztikájában van. Azok a kórképek, amelyek károsítják az idegvezetést (izombeidegzést), az izmok kóros elektromos aktivitásával járnak. A karpális alagút szindróma és a cukorbetegek neuropátiája szolgálhat erre példaként. Amikor az izom betegszik meg, és az ideg egészséges marad, másfajta elektromos aktivitást látunk, ilyen betegség a polimiozitisz.

Ezzel a technikával mérhető, hogy a mozgató és érzőidegek milyen sebességgel képesek továbbítani az ingerületet. A vizsgálatnak elsősorban olyan kórképekben van jelentősége, amikor például azt kell kideríteni, hogy az izom gyengeségét a beidegzés zavara okozza-e. Amennyiben a beidegzés károsodik (pl.: karpális alagút szindrómában, ahol az ideg a csukló szalagjai közé csípődik be), a vezetési sebesség rendszerint csökkent, míg izombetegség esetén változatlan. Az izomgyengeséget okozhatja az agy és a gerincvelő sérülése is, ebben az esetben mind az ideg vezetési-sebesség, mind az elektromyográfia eredménye normális lesz. Izomgyengeség jelentkezhet akkor is, ha az amúgy egészséges ideg és izomátmenetnél (a neuromuszkuláris junkcióban) keletkezik a zavar, mint myastenia gravis, botulizmus és diftéria esetén.

A mérés során a vizsgálandó idegben kis elektromos ingerrel kiváltanak egy impulzust, amely azután végighalad az idegen és a beidegzett izmot összehúzódásra készteti. Az impulzus kiváltása történhet több, bőrre ragasztott elektródon vagy az ideg mentén beszúrt tűkön keresztül. Az impulzus kiváltásától az izom összehúzódásáig eltelt idő, a stimuláló elektród és a vizsgált izom közötti távolság méréséből kiszámítható a vezetési sebesség.

Az ideg ismételt ingerlésével az is megállapítható, hogy a neuromuszkuláris junkció működése megfelelő-e. Ezen a kapcsolódási ponton az ingerületnek át kell ugrania az idegről az izomra. Amennyiben itt van a károsodás (pl.: myastenia gravis esetén) az ismételt ingerlések (stimulációk) egyre gyengébb izomösszehúzódást eredményeznek.

77. FEJEZET Az agy, a gerincvelő és a perifériás idegrendszeri kórképek diagnózisa