MSD Orvosi kézikönyv a családban, Főszerkesztő: Mark H. Beers, MD
Kereséshez »
Tartalomjegyzékhez »
296. FEJEZET - Hegyibetegség
A hegyibetegség okozója a nagy tengerszint
feletti magasságon lévő oxigénhiány.
Ahogy nő a tengerszint feletti magasság, csökken a légköri nyomás, a levegő egyre
ritkább, és egyre kevesebb az oxigén. Összehasonlításképpen a kb. 1600 méter magasan fekvő
Denver városában a levegő 20%-kal, a coloradói Aspenben (2400 m magasan) 25%-kal, a Mount
Everest tetején (8000 méter felett) pedig 66%-kal kevesebb oxigént tartalmaz, mint
tengerszinten.
Hegyibetegség akkor alakul ki, amikor a nagy magasságban az oxigénhiány miatt folyadék
lép ki a legkisebb erek (kapillárisok) falán keresztül a vérből a környező szövetekbe, ami
duzzanathoz (ödémához) vezet. A hegyibetegség formái aszerint különülnek el, hogy milyen
súlyos az állapot, és a test melyik részét érinti a folyadék-felhalmozódás. Az agyban
jelentkező enyhe folyadéktöbblet a heveny hegyibetegséget okozza, míg súlyosabb esetben
magassági agyödémához vezet. A tüdő folyadéktartalma a magassági tüdőödémát idézi elő. A
kéz, láb és arc duzzanatát magassági ödémának nevezzük.
A betegség azokban gyakori, akik nagy magasságra látogatnak el. A betegség súlyossága
attól függ, milyen magasra jut el az illető és milyen gyorsan. Például, aki egy-két napon
belül jut 2000 méter fölé, annál magassági ödéma alakul ki. Heveny hegyibetegség alakul ki
az emberek 10%-ában, akik túl gyorsan jutnak 2400 méter fölé, 25%-ában, akik 3000 méter
fölé, és csaknem 50%-ában, akik 4200 méter fölé. Magassági agy- vagy tüdőödéma ritkán
alakul ki 3300 méter alatt.
Azok, akik egyébként tengerszinten vagy alacsonyabb magasságon élnek, nagyobb
valószínűséggel kapnak hegyibetegséget, ahogyan azok is, akik a feljutás után nem sokkal
megerőltető mozgást végeznek. Bizonyos tüdőbetegségekben (például idült obstruktív
tüdőbetegségben), szív-érrendszeri betegségekben (így az anginában, szívelégtelenségben,
perifériás érbetegségben) vagy a vérképzőszervi betegségekben (például sarlósejtes
vérszegénységben vagy hemoglobin S-C betegségben) szenvedőknek különösen megterhelő a
magas környezet. Ezzel szemben az asztma nem súlyosbodik nagy magasságokon. Néhány hétnél
rövidebb idő 3000 méter alatti magasságon nem veszélyes a terhes anya és magzata számára.
A fizikai állóképesség nem befolyásolja az egyén kockázatát. Idősebb emberekben ritkábban
alakul ki hegyibetegség. Akiknél már előfordult magassági tüdő- vagy agyödéma, nagy
eséllyel szenvedik el újra, ha nagy magasságra érkeznek.
A szervezet végül alkalmazkodik (akklimatizálódik) a magassághoz; növeli a légzést és a
szívműködést, több vörösvérsejtet termel, hogy azok több oxigént szállíthassanak a
szövetekhez. A legtöbb ember néhány nap alatt képes alkalmazkodni a legfeljebb 3000
méteres magassághoz. Nagyobb magasságok esetében az alkalmazkodás napokat, heteket vesz
igénybe, de néhányan végül akár 5200 méter felett is normális tevékenységet tudnak
folytatni.
Panaszok, tünetek és kórisme
A heveny hegyibetegség a kórkép enyhe formája. A tünetek emelkedés közben 4-12 óra
alatt alakulnak ki, fejfájás, bizonytalan szédelgés és - különösen testmozgáskor -
légszomj jelentkezik. Étvágytalanság, hányinger, hányás következhet, társulva
kimerültséggel, gyengeséggel, ingerültséggel. Néhányan a tüneteket a másnapossághoz
hasonlítják. Azoknak, akik az éjszakát nagy magasságon töltik, alvászavaruk lehet. A
tünetek általában egy-másfél napig tartanak, a heveny hegyibetegség azonban átmehet a
magassági betegség súlyosabb formájába.
A magassági ödéma a kéz, a láb és alvás után az arc duzzanatát okozza. A duzzanat nem
okoz jelentős kellemetlenséget, és általában néhány napon belül szűnik.
A magassági tüdőödéma órákon belül enyhe megbetegedésből életet-veszélyeztető
állapottá válhat. A tünetek gyakran a feljutást követő második éjszaka alatt alakulnak
ki, éjjelente rosszabbodnak, és fokozatosan egyre súlyosabbá válhatnak. Az enyhe tünetek
között említhető a száraz köhögés és a már kis megterhelésre jelentkező nehézlégzés.
Közepes súlyosságú tünet a nyugalomban is jelentkező nehézlégzés, zavartság,
halványvörös vagy véres köpet, hőemelkedés és a bőrön, ajkakon és körmök alatt áttűnő
kékes szín (cianózis). A súlyos tünetek közé a kapkodó és gurgulázó nehézlégzés
sorolható.
A magassági agyödéma kismértékben a hegyibetegség egyéb formáiban is jelen van,
súlyosbodhat is. Fejfájást, zavartságot, ügyetlen és bizonytalan járást (ataxiát) és
kómát okozhat. Ezen tünetek órák alatt alakulhatnak át enyhe formából életveszélyes
állapottá.
Az orvos főleg a tünetek alapján diagnosztizálja a hegyibetegséget. Magassági
tüdőödémában a tüdőben lévő folyadék néha hallható fonendoszkóppal. Mellkasröntgen és a
vér oxigénszintjének mérése szintén segít a kórismézésben.
Kezelés
A heveny hegyibetegségben szenvedő hagyja abba az emelkedést, és tartson pihenőt.
Addig nem emelkedhet nagyobb magasságba, amíg a tünetei el nem múlnak. A legtöbb ember
egy-két napon belül javulásra számíthat. Acetazolamid vagy kortikoszteroidok, mint
például a dexametazon segíthet enyhíteni a tüneteket. Paracetamol és nem-szteroid
gyulladásgátlók 
csökkentik a fejfájást.
Ha a tünetek súlyosabbak, arcmaszkon keresztül kell oxigént adni. Ha nincs mód
oxigénbelélegeztetésre, vagy a tünetek a kezelés ellenére nem változnak, esetleg
romlanak, az illető ereszkedjen lejjebb, legalább 750 méter alá.
Ha a magassági ödéma kellemetlenséget okoz, vízhajtók (pl. hidroklorotiazid) hatásosak
lehetnek. Az ereszkedés során azonban az ödéma eltűnik, a kezeléstől függetlenül.
A magassági tüdőödémában szenvedő kapjon oxigént, és ha nem tapasztalható gyors
javulás, le kell jutnia alacsonyabb helyre, amilyen gyorsan csak lehet. A szükségtelen
megterhelés azonban kerülendő, mert ez emeli a szervezet oxigénszükségletét, tehát
rontja a tüdőödéma tüneteit. Ezért, ha megoldható, tanácsos az illetőt levinni és
melegen tartani. A nifedipin nevű gyógyszer a tüdőerekben lévő vérnyomás csökkentésével
átmenetileg segíthet.
Ha a magassági agyödéma alakul ki, az illetőnek le kell jutnia olyan mélyre és olyan
gyorsan, amennyire csak lehetséges. Oxigénnel és dexametazonnal kell ellátni.
Ha nem kivitelezhető a gyors leereszkedés, túlnyomásos zsák alkalmazható. Ez az
eszköz, amely könynyű és hordozható szövetzsákból vagy - sátorból és egy kézzel
működtethető pumpából áll, a légnyomás növekedését képes utánozni. Az illetőt a zsákba
helyezik, majd azt szorosan lezárják. Ezután a zsák belső nyomását a pumpával megemelik.
Az illető a zsákban marad 2-3 óra hosszat. Az eszköz ugyanolyan jó hatással bír, mint az
oxigén, amely ráadásul ritkán áll rendelkezésre hegymászóknál.
Megelőzés
A legjobb megelőzés a lassú emelkedés. 2400 méterig tartson 2 napig az út, minden
további 300-600 méterre jusson egy-egy nap. Fontosabb az a magasság, ahol az illető az
éjszakát tölti, mint a napközben elért legnagyobb magasság. Az emelkedés ütemét
lassítani kell, ha a hegyibetegség tünetei megjelennek.
Az emelkedés elején bevett acetazolamid megelőzheti a hegyibetegséget. Ha a tünetek
megjelenése után kerül bevételre, akkor is csökkentheti azokat. Néhány orvos szerint a
dexametazon szintén alkalmas a hegyibetegség megelőzésére, és tüneteinek enyhítésére.
Egy gyógynövény, a gingko mérsékelten hatásosnak bizonyult a megelőzésben. Ha valakiben
már előfordult magassági tüdőödéma, az előre szedett nifedipin megelőzheti az
ismétlődést.
A megérkezés utáni első 1-2 napban kerülendő a megerőltető testmozgás. Tanácsos a
gyakori, kismennyiségű és magas szénhidráttartalmú étel fogyasztása a kevés és nagy
étkezések helyett, illetve napi legalább két liter, koffeint nem tartalmazó ital
fogyasztása. Alkohol vagy nyugtatók, melyek a heveny hegyibetegséghez hasonló tüneteket
okozhatnak, kerülendők.
Tengerszinten élő sportolók felkészülhetnek a nagyobb magasságon rendezett
versenyekre. Rövid idejű, nagy erőkifejtést igénylő sportágakban, például
rövidtávfutásban vagy magas-, vagy távolugrásban, legjobb, ha az illető egy napon belül
érkezik a helyszínre. Tartósabb terhelést jelentő sportágak esetében, a versenyt
hetekkel megelőzően az edzés történjen kis magasságon, de az illető aludjon nagy
magasságon.
