MSD Orvosi kézikönyv a családban, Főszerkesztő: Mark H. Beers, MD
Kereséshez »
Tartalomjegyzékhez »
Sztafilokokkusz-fertőzések
E fertőzéseket a kerek, elterjedt Gram-pozitív
Staphylococcus-fajok (sztafilokokki) okozzák.
A sztafilokokkuszok természetes körülmények között az egészséges felnőttek 20-30%-ának
orrában és bőrén tenyésznek (kevésbé gyakran a szájban, az emlőben, a húgyutakban, a
belekben és a légutakban). E baktériumok az esetek többségében semmiféle betegséget nem
okoznak; azonban a bőr károsodása, égés vagy más sérülés alkalmával áttörhetik a
szervezet védekezését, és fertőzést idézhetnek elő. A sztafilokokkusz-fertőzést
leginkább gennygyülemek, tályogok jellemzik (abszcesszus), melyek nem csak a bőrön
mutatkoznak, de a belső szervekben is. A sztafilokokkusz-fertőzés súlyossága lehet
enyhe, de akár életveszélyes is.
Sztafilokokkusz-fertőzésre hajlamosak az újszülöttek; az injekciós kábítószer-élvezők;
a szoptató anyák; a bőrbetegségben szenvedők, illetve akik friss műtéti heget viselnek,
immunrendszerük károsodott, vagy tartós betegségük van (elsősorban cukorbetegség,
tüdőbetegség, a vénákat vagy artériákat érintő betegség, rák). A vénás katéterek, főleg
ha 1-2 napnál tovább maradnak a testben, gyakran szennyeződhetnek sztafilokokkuszokkal,
és ilyenkor a kórokozó a véráramba kerül (bakteriémia). A posztoperatív
sztafilokokkusz-fertőzések általában néhány nappal vagy több héttel műtét után lépnek
fel, de néha lassabban, ha a beavatkozás idején antibiotikum-kezelés történt.
A sztafilokokkuszok leginkább a bőrön okoznak fertőzést,
de a vérkeringéssel eljuthatnak a test szinte bármely szervéhez, elsősorban a szívhez
és a csontokhoz. A sztafilokokkusz-okozta szívbelhártyagyulladás (endokarditisz
) gyakoribb injekciós kábítószer-élvezőkben. A
csonthártyagyulladás (oszteomielitisz)
túlnyomórészt
gyermekek betegsége, de idős emberekben is kialakulhat - különösen azokban, akiknek mély
hámfekélyük, felfekvésük van.
A sztafilokokkusz-okozta tüdőgyulladás (pneumónia
)
súlyos infekció, mely főként tartós tüdőbetegségben szenvedő betegekben (mint az idült
hörghurut vagy a tüdőtágulat, emfizéma) vagy influenza-fertőzés szövődményeképpen lép
fel.
Egyes sztafilokokkusz-törzsek méreganyagokat (toxin) termelnek. E méreganyagok
felelősek a sztafilokokkusz-okozta ételmérgezésért,
a
toxikus sokkért és a leforrázott-bőr szindrómáért.
Panaszok, tünetek
A sztafilokokkusz-okozta bőrfertőzések sokfélék lehetnek. A legkevésbé súlyos a
szőrtüszőgyulladás, melynek kapcsán a szőrszál tövénél (follikulus) kissé fájó, apró
fehér pattanás keletkezik. Az ótvar (impetigó) lapos, folyadékkal telt hólyagocskákból
áll, amiket sárga beszáradt savó fed. Az ótvar viszkethet vagy fájhat is. A bőrön
tályogokat (furunkulus) is okozhatnak a sztafilokokkuszok, meleg, fájdalmas
gennygyülemeket a bőr felszíne alatt. A sztafilokokkusz-cellulitisz a bőr alatt
terjedő, fájdalommal és vörösséggel járó fertőzés. Két különösen súlyos bőrfertőzés a
toxikus hámleválás (toxikus epidermális nekrolízis), és az újszülöttek leforrázott-bőr
szindrómája, mindkettőt nagy kiterjedésű hámlás jellemzi. Valamennyi
sztafilokokkusz-okozta bőrfertőzés nagyon ragályos.
A sztafilokokkusz-okozta mellgyulladás (masztitisz) és -tályog jellemzően 1-4 héttel
a szülés után lép fel. A fertőzött terület vörös és fájdalmas. A melltályogokból
gyakran nagy számban kerülnek kórokozók az anyatejbe, ezáltal megfertőződhet a
csecsemő is.
A sztafilokokkusz-okozta tüdőgyulladás (pneumónia) gyakran magas lázzal jár, a beteg
levegő után kapkod, gyorsan veszi a levegőt és köhög, a felszakadó váladék pedig
vérrel festenyzett lehet. A sztafilokokkusz-okozta tüdőgyulladás mind újszülöttekben,
mind felnőttekben tályogok képződéséhez vezethet. E tályogok ráterjedhetnek a tüdőket
borító mellhártyára (empiéma), ami tovább nehezíti a légzést.
Súlyos égés esetén a kórokozó bekerülhet a vérbe (bakteriémia) és a halál gyakori
oka. A sztafilokokkusz-bakteriémiára jellemző a tartós, magas láz, és néha a keringési
elégtelenség (sokk).
A sztafilokokkusz-endokarditisz gyorsan károsítja a szívbillentyűket, ami
szívelégtelenségen (fáradékonyság és légzési nehézség) keresztül halálhoz vezethet.
A sztafilokokkusz-okozta csonthártyagyulladás (oszteomielitisz) hidegrázással,
lázzal és csontfájdalommal jár. A fertőzött csont felett pirosság és duzzanat
észlelhető, és folyadék szaporodhat fel az érintett csonthoz közeli ízületekben.
Kórisme és kezelés
A sztafilokokkusz-bőrfertőzések általában megjelenésükről felismerhetők,
laboratóriumi megerősítés nélkül. Komolyabb fertőzésekben szükség van a kórokozó
kimutatására a vérből vagy fertőzött testnedvből vett minta tenyésztésével. Ez
lehetővé teszi nemcsak a diagnózis felállítását, de annak megállapítását is, hogy
melyik antibiotikum képes elpusztítani a sztafilokokkusz. Sokszor röntgennel vagy más
képalkotó eljárással deríthető fel a fertőzés helye, de a korai kórismézésben ezek
általában nem segítenek.
A kisebb bőrfertőzéseket - például a szőrtüszőgyulladást és a nem nagy kiterjedésű
ótvart - többnyire kenőcsökkel kezelik, melyekben helyi hatású antibiotikumok vannak,
például a vény nélkül kapható bacitracin, neomicin, polimixin B, vagy a vényköteles
mupirocin, esetleg ezek keveréke. Az egyéb bőrfertőzések többségében jók a szájon át
szedhető (orális) antibiotikumok (kloxacillin, dikloxacillin, cefalexin). A súlyosabb
fertőzések, főként amikor a vérben is jelen vannak a kórokozók, intravénás
antibiotikum kezelést igényelnek, gyakran 6 hétig is.
Az antibiotikum megválasztása függ a fertőzés helyétől, a betegség súlyosságától és
a sztafilokokkusz törzs érzékenységétől. Egyes törzsek sok antibiotikumra
érzéketlenek. A meticillin-rezisztensStaphylococcus aureus(MRSA) ellenálló szinte valamennyi
antibiotikummal szemben, és egyre gyakrabban fordul elő városi kórházakban és egyetemi
központokban. A vankomicin és a trimetoprim-szulfametoxazol egyike azon kevés
szereknek, melyek az MRSA ellen még mindig bevethetők.
A tályogok gyógyítására nem elég antibiotikumokat adni; le is kell csapolni,
drenálni kell azokat. A testben mélyen elhelyezkedő tályogokat sebészileg kell
feltárni.