A gyakran fájdalmatlan nyaki, hónalji vagy lágyéki nyirokcsomó-megnagyobbodás az első tünet. A megnagyobbodott mellkasi nyirokcsomók a légutakat nyomhatják köhögést és nehézlégzést okozva. Hasüregi nyirokcsomók különböző szerveket nyomhatnak, amely étvágytalansággal, székrekedéssel, hasfájással és a lábak fokozatos dagadásával járhat.

Mivel a limfóma megjelenhet a vérben és a csontvelőben is, egyes tüneteket az alacsony vörösvértest-, fehérvérsejt- vagy vérlemezkeszám okozhat. A túl kevés vörösvértest vérszegénységet vált ki, az illető fáradékony és sápadt lehet, valamit nehézlégzése alakulhat ki. A túl alacsony fehérvérsejtszám fertőzések kialakulásához vezet, míg alacsony vérlemezkeszám esetén bevérzések és vérzések jelenhetnek meg. A non-Hodgkin limfóma gyakran érinti a csontvelőt, az emésztőrendszert, a bőrt és esetenként az idegrendszert, ami a legkülönfélébb tünetek megjelenésével jár. Egyesekben mással nem magyarázható, elhúzódó lázas állapot, úgynevezett ismeretlen eredetű láz észlelhető, amely általában a betegség előrehaladására utal.

Gyermekekben általában az első tüneteket (a vérszegénységet, a kiütéseket és az idegrendszeri tüneteket: például gyengeséget és érzészavart) a csontvelő, a vér, a bőr, a belek, az agy és a gerincvelő limfómasejtes beszűrődése okozza. A rendszerint mélyen fekvő, megnagyobbodott nyirokcsomók a tüdő körül folyadék-felszaporodáshoz vezethetnek légzési nehézséget okozva; a belek nyomása étvágytalanságot és hányást eredményezhet, valamint a nyirokerek elzáródása folyadék-felszaporodást okoz, főként a karokban és lábakban.

A non-Hodgkin limfóma diagnózisának felállításához biopsziát végeznek, mely segítségével elkülöníthető a Hodgkin-kórtól és egyéb, nyirokcsomó-megnagyobbodással járó betegségtől.

Habár a non-Hodgkin limfómába 20 különböző fajta tartozik, mégis három fő csoportba szokták besorolni. Kezelés nélkül az alacsony malignitású (kevéssé rosszindulatú) limfómák túlélése több év, közepes malignitású (mérsékelten rosszindulatú) limfómáké csak néhány hónap, míg a magas malignitású (nagyon rosszindulatú, agresszív) formáké csak hetek. Bár a non-Hodgkin limfómák általában a középkorúak és idősek megbetegedése, gyermek- és fiatal felnőttkorban is kialakulhatnak, főleg az agresszívabb formák.

A non-Hodgkin limfómában szenvedők döntő többségénél már a diagnózis felállításakor kiterjedt a betegség, és a betegek csupán 10-30%-ában korlátozódik egyetlen területre. A stádium megállapítása a Hodgkin-kóréhoz hasonló, és csontvelő-biopszia szinte mindig történik.

Szinte minden betegnél jó hatású a kezelés. Egyesekben teljes gyógyulás érhető el, míg másokban a kezelés meghosszabbítja az életet, és évekre megszünteti a tüneteket. A gyógyulás vagy a hosszú távú túlélés esélye a non-Hodgkin limfóma típusától és a kezelés megkezdésekor meglévő stádiumtól függ. Valamennyire paradoxnak tűnik, hogy az alacsony malignitású limfómák a kezelésre látványosan reagálnak, átmenetileg gyógyult állapotba (remisszióba) kerülnek hosszú túléléssel, azonban a betegség nem gyógyítható meg. Ezzel ellentétben a közepes és magas malignitású limfómák igen erélyes kezelést igényelnek a átmeneti gyógyulás (remisszió) eléréséhez, azonban nagy eséllyel gyógyíthatóak meg véglegesen.

I-es és II-es stádiumú non-Hodgkin limfómák:Igen kis kiterjedésű (I-es és II-es stádiumú) alacsony malignitású limfómákat általában csak az érintett terület és a közvetlen környezet besugárzásával kezelik, ezzel a betegek 20-30%-a remisszióba hozható, és esetleg meg is gyógyítható. A kis kiterjedésű közepes és magas malignitású limfómák kombinált kemoterápiát igényelnek, gyakran helyi besugárzással is kiegészítve, és így a betegek 70-90%-a meggyógyítható.

III-as és IV-es stádiumú non-Hodgkin limfómák:Az alacsony malignitású limfómákban szenvedők döntő többsége III-as vagy IV-es stádiumú, nem mindig igényelnek kezelést, azonban rendszeresen járnak kontrollra az esetleg fellépő szövődmények felfedezésére, melyek a betegség gyors rosszabbodásának lehetnek következményei. Nem bizonyított, hogy a magasabb stádiumú alacsony malignitású betegek korai kezelése megnövelné a túlélést, azonban gyors rosszabbodás esetén sok kezelési lehetőség áll rendelkezésre.

A kemoterápia egyetlen gyógyszer vagy több szer kombinációja. Egyik kezelési fajta sem kiemelten hatásos, ezért a kezelés megválasztását a betegség kiterjedése és a meglévő tünetek befolyásolják. A kezeléssel általában elérhető remisszió, de ez átlagban 2-4 évig szokott csak tartani. A relapszus (limfómasejtek újbóli megjelenése) utáni kezelés is a betegség kiterjedésétől és a meglévő tünetektől függ. A relapszust követő remisszió ideje rövidebb szokott lenni.

Sok új terápiás módszer alkalmazására van lehetőség az alacsony malignitású limfómák esetében; ilyen például a monoklonális ellenanyagok használata, amelyek a limfómasejtekhez kötődve megölik azokat. Ezeket az antitesteket (például a rituximabot) vénásan kell beadni. Egyes esetekben a monoklonális antitesteket módosítják, és így azok a szervezet különböző helyein lévő daganatsejtekhez radioaktív anyagokat vagy toxikus szereket juttatnak. Nem eldöntött még, hogy ezekkel a monoklonális antitestekkel meggyógyítható-e a non-Hodgkin limfóma, vagy kemoterápiával kombinálva jobb eredmények érhetők el.

Alacsony malignitású non-Hodgkin limfóma kezelésében használt új módszer a vakcinálás a beteg saját limfómájából vett fehérjével. A beteg immunrendszere ezt a fehérjét "idegen"-nek ismeri fel, és a fertőzésekhez hasonlóan fog a limfóma ellen is küzdeni.

A közepes vagy magas malignitású, III-as vagy IV-es stádiumú non-Hodgkin limfómát azonnali kombinált kemoterápiával kezelik. Sok hatásos kombináció áll rendelkezésre, amelyek elnevezéséhez az alkalmazott gyógyszerek első betűit szokták használni; például az egyik legrégebbi és jelenleg is használatos kombináció a CHOP (ciklofoszfamid, [hidroxi] doxorubicin, vinkrisztin [Oncovin] és prednizon). Az előrehaladott kiterjedésű közepes vagy magas malignitású non-Hodgkin limfómák mintegy fele CHOP kezeléssel meggyógyítható. Újabb kombinációkkal sem sikerült ennél jobb gyógyulási arányt elérni. A kemoterápia, melynek következtében gyakran lecsökken az egyes vérsejtek száma, jobban tolerálhatóak bizonyos fehérjék (növekedési faktorok) alkalmazásával, amelyek a vérsejtek növekedését és fejlődését serkentik. Újabban a közepes vagy magas malignitású non-Hodgkin limfómák bizonyos részét kemoterápia és monoklonális antitest kombinációjával kezelik; például jelenleg zajló vizsgálatok szerint jobb eredmény érhető el CHOP és rituximab együttes adagolásával, mint csak CHOP-val.

Visszaeséskor a hagyományos adagú kemoterápia kevésbé hatásos, ezért előrehaladott kiterjedésű, közepes vagy magas malignitású formák relapszusát követően nagy-dózisú kemoterápiát követő őssejt-átültetést alkalmaznak a beteg saját őssejtjeit felhasználva. Ezzel a kezelési móddal a betegek több mint 40%-a meggyógyítható. Egyes közepes vagy magas malignitású limfómák bizonyos eseteiben testvér vagy nem rokon donoros őssejt-átültetés is alkalmazható (allogén transzplantáció), azonban az átültetés ezen fajtájánál gyakrabban lépnek fel szövődmények.