Az Amerikai Pszichiátriai Társaság 1952-ben adta ki első alkalommal az"Elmebetegségek Diagnosztikai és Statisztika Kézikönyvét" (DSM-I), amiben először tettek kísérletet az elmezavarok szabványos meghatározásokkal történő leírására. A kézikönyv legutóbbi kiadása, az 1994-ben megjelentDSM-IV, olyan besorolási rendszert tartalmaz, mely az elmezavarokat a tüneteik (a betegek gondolataira és érzéseire beszédük és cselekedeteik alapján történő következtetés) és a betegség lefolyása alapján próbálja osztályozni.
A"Betegségek Nemzetközi Osztályozása (BNO) 10. revíziója", amit a Nemzetközi Egészségügyi Szervezet (WHO) ad ki, aDSM-IV-hez hasonló diagnosztikai kategóriákat alkalmaz. Ez a hasonlóság arra utal, hogy az elmebetegségek diagnosztizálása egyre inkább szabványosodik szerte a világban.
Előrelépések történtek a diagnosztikai módszerek terén is. Ma már többféle eljárás áll
rendelkezésre az agy "feltérképezésére", köztük a komputertomográfia (CT), a
mágneses-rezonancia vizsgálat (MRI), az agy bizonyos részeinek véráramlását mérő
pozitron emissziós tomográfia (PET). 
Ezeknek az
eljárásoknak a segítségével feltérképezhető a normális és kóros viselkedésű személyek
agyi struktúrája és működése, ezáltal a tudósok jobban meg tudják érteni, hogyan működik
az egészségesek, illetve az elmebetegek agya. Azok a kutatások, amik megkülönböztetik
egymástól az egyes pszichés zavarokat, pontosabb diagnózist eredményeznek.
