Jelentős különbségek vannak az egyes betegek között. A tünetek kezdődhetnek hirtelen, heveny fertőzéshez hasonló lázzal, vagy fokozatosan, hónapokon-éveken át fejlődnek ki lázas epizódokkal (ún. fellángolásokkal), rossz közérzettel, vagy egyéb, a későbbiekben tárgyalandó tünetekkel, melyek panaszmentes vagy minimális panasszal járó időszakokkal váltakoznak. Sok nőben a fellángolások a menstruációs ciklus második felében jelentkeznek, és a tünetek a menzesz kezdetekor megszűnnek.

Első tünetek lehetnek: a migrénszerű fejfájás, az epilepszia vagy a súlyos elmezavar (pszichózis). Végül azonban bármely szervrendszer károsodásának jelei észlehetők lesznek. Ízületi panaszok a visszatérő fájdalmaktól (artralgiáktól) kezdve a hirtelen sokízületi gyulladásig (heveny poliartritiszig), a betegek legalább 90%-ában jelentkeznek, akár évekkel a többi tünet fellépése előtt. Hosszan tartó betegség során jellegzetes ízületi deformitás (Jaccoud-artropátia) alakulhat ki. Az ízületi gyulladások azonban általában csak időszakosak, és rendszerint nem károsítják az ízületeket.

Típusos bőrkiütések az orcákon és az orron a pillangó-szerű vörös bőrpír; kiemelkedő dudorok vagy foltok a vékony bőrön; és vörös, lapos vagy kiemelkedő területek az arcon és a napfénynek kitett nyakon, a mellkas felső részén és a könyökön. A hólyagok és a bőrfekélyek ritkák, de gyakran észlelhető a nyálkahártyák fekélye, különösen a szájpadláson, belül az orcákon, a fogínyen és az orrban. A fellángolások alatt gyakran általános vagy foltos hajhullás (alopécia) jelentkezik. Foltos, bíborvörös területek láthatók a tenyér két oldalán és az ujjakon, a körmök környéke duzzadt és piros, és az ujjak belső felszínén az ujjpercek között lapos vöröses-lila pörsenések észlelhetők. Lilás foltok (petechiák) alakulhatnak ki a bőrön az alacsonyabb vérlemezke szám miatti vérzés következményeként. A betegek 40%-a, főként a fehérek, fényérzékenyek (fotoszenzitivitás).

Gyakran előfordul, hogy mély belégzéskor a betegek fájdalmat éreznek. Ez a tüdőt borító mellhártya gyulladásának következménye, mely folyadékképződéssel is járhat a mellhártya üregén belül. A légszomjat okozó tüdőgyulladás (lupusz pneumonitisz) ritka, bár kisebb légzésfunkciós eltérések előfordulnak. Elvétve életveszélyes vérzés indulhat a tüdőben.

Többször észlelhető mellkasi fájdalom a szívet körülvevő burok gyulladása (perikarditisz) miatt. Ritkább, de súlyosabb következményekkel jár a szívkoszorúerek falának gyulladása (koronária érgyulladás), az ún. anginát, vagy a szívizomzat elhegesedő gyulladását (fibrózus miokarditisz) okozhatja, ami szívelégtelenséghez vezethet.

A lupuszban szenvedő gyermekekben, fiatal felnőttekben és fekete bőrű betegekben gyakran testszerte megduzzadnak a nyirokcsomók. A betegek kb. 10%-ában a lép is megnagyobbodik (splenomegália). Jelentkezhet hányinger, hasmenés és bizonytalan hasi panasz. Ezek egy következő fellángolás előjelei is lehetnek.

A betegség olykor az idegrendszerre is kiterjed (neuropszichiátriai lupusz), és fejfájást, enyhe gondolkodási zavart, személyiségváltozást, szélütést, görcsrohamokat (epilepsziát), súlyos elmezavart (pszichózist), vagy elbutulást eredményező többszörös agyi elváltozást okozhat.

Az agy és a tüdő artériáit trombózis vagy embólia zárhatja el.

A vese érintettsége lehet enyhe és tünetmentes, vagy megállíthatatlanul romló és végzetes. A károsodás leggyakoribb következménye a vizeletben való fehérjeürítés.

Olykor a szem hátsó részében lévő erek is begyulladnak (retinitisz). Ez néhány nap alatt vaksághoz vezethet.

A lupusz gyanúja, főleg fiatal nők esetében, elsősorban a tünetek és a gondos fizikális vizsgálat alapján merül fel az orvosban. A szerteágazó tünetek miatt azonban eleinte nehéz lehet a lupusz elkülönítése a hasonló betegségektől.

Laboratóriumi vizsgálatok segítik a kórisme felállítását. Antinukleáris (sejtmag ellenes) antitestek mutathatók ki csaknem minden, lupuszban szenvedő beteg véréből. Sajnos ilyen antitestek egyéb betegségekben is előfordulnak. Ezért ha ezeket az antitesteket észlelik, a vért meg kell vizsgálni a kettős-szálú DNS-elleni antitestekre is. Ugyanis ennek magas szintje szinte majdnem kizárólag lupuszra jellemző, de nem mutatható ki minden lupuszban szenvedő betegben. Más vérvizsgálatokkal a betegség aktivitása és stádiuma határozható meg. A foszfolipid ellenes antitestek jelenléte segít kimutatni a trombózis hajlamot. A vérvizsgálatokból fény derül a vérszegénységre (anémiára), az alacsony fehérvérsejt- vagy vérlemezkeszámra.

A vizelet vizsgálata során fehérje vagy vörösvérsejtek mutathatók ki, vagy a vérben emelkedett a kreatinin szint, melyek vesegyulladás (glomerulonefritisz) okozta károsodására utalnak. Néha vese biopsziára van szükség a kezelési terv összeállításához.

A szisztémás lupusz eritematózuszra jellemző, hogy idült és visszatérő, de az egyes epizódok között gyakran évekig nincsenek tünetek. A változókor után ritkábban fordulnak elő fellángolások. Az elmúlt két évtizedben lényegesen javultak a betegek kilátásai, mert már sokkal korábban felismerésre kerül a kórkép, és a kezelés is hatékonyabb. Mivel azonban a lupusz kórlefolyása kiszámíthatatlan, kimenetele is erősen változó. Általában elmondható, ha az első gyulladásos folyamatot sikerül megfékezni, a hoszszabb távú kórjóslat is jó. A vesekárosodás korai felismerése és kezelése csökkenti a súlyos vesebetegség kialakulásának veszélyét.

A kezelés sikere attól függ, hogy a betegség mely szervekre terjed ki, és enyhe vagy súlyos-e az eset.

Az enyhe betegség egyáltalán nem vagy alig igényel kezelést. Az aszpirin vagy más nem-szteroid gyulladáscsökkentők gyakran elegendők az ízületi fájdalom enyhítésére. Ha a beteg vérrögképződésre hajlamos, ahogy az lupuszban elő is fordul, kis dózisú aszpirint írnak fel (hogy a vérlemezkék egymáshoz tapadásának gátlásával csökkentsék a vér alvadékonyságát); a nagy dózisú aszpirin vagy nem-szteroid gyulladáscsökkentők máj- vagy vesekárosítóak lehetnek. Az ízületi és bőrpanaszokat a hidroxiklorokvin, a klorokvin vagy a kvinakrin mérséklik, olykor kombinációban is alkalmazzák őket. Fontos a napvédő (legalább 30-as védőfaktorú) krémek használata, különösen bőrtünetek esetén.

A súlyos betegséget azonnal kortikoszteroiddal, például prednizonnal kezelik. A gyógyszer adagja és a kezelés időtartama attól függ, hogy a betegség milyen szerveket érint. Néha immunszupresszív szereket, azatioprint vagy ciklofoszfamidot adnak a szervezet immunreakciójának elfojtására. Újabb immunszupresszív gyógyszer a mikofenolát-mofetil. Súlyos vesebetegség vagy idegrendszeri folyamatok, érgyulladás esetében a kortikoszteroidot legtöbbször immunszupresszív szerrel együtt alkalmazzák.

Ha a kezdeti gyulladást sikerült megfékezni, az orvos meghatározza azt a legkisebb dózist, mellyel a gyulladás hosszú távon a leghatékonyabban megfékezhető. A prednizon adagját általában fokozatosan csökkenteni kezdik, ahogy a tünetek enyhülnek, és a laboratóriumi eredmények javulnak. Ennek során előfordulhatnak visszaesések vagy fellángolások. A lupuszban szenvedő legtöbb betegben végül a prednizon adagja csökkenthető vagy teljesen elhagyható.

A műtét és a terhesség több szövődménnyel jár a szisztémás lupusz eritematózuszos betegek számára, és szoros orvosi ellenőrzést igényelnek. Gyakori a vetélés és szülés után a betegség fellángolása, de a terhességről nem kell lemondani, ha a fogamzást sikerül a fellobbanás utáni szakra időzíteni.

Ha a szem hátsó részének erei begyulladnak, azonnal immunszupresszív kezelést kell alkalmazni, mert igen nagy a vakság veszélye.